Prof. Dr. Bakáts Tibor

(1912-1977)

orvos, immunológus
az orvostudományok doktora,
egyetemi tanár, tanszékvezető
Hild-díjas

Szakmai életútja

1936-ban végezte el az orvosi egyetemet, de baloldali diákvezetői múltja miatt fizetett állást nem kapott, így fogorvosi magánrendelőt nyitott. 1938-ban jelentkezett a Franco ellen harcoló spanyol nemzetközi brigádba, ahol orvos-főhadnagyi rangban szolgált a fronton, igen veszélyes körülmények között. Később a nemzetközi brigádok tagjaként Franciaországba internálták. A II. világháború kitörése után zászlóaljorvosként tevékenykedett a francia hadseregben. Az összeomlás után hazatért, és fogorvosi helyettesítésekből élt. 1942-ben munkaszolgálatra kapott behívót, Ukrajnába vitték. Itt vette hasznát Spanyolországban szerzett járványügyi ismereteinek. Sikerült megszöknie, Budapestre jutnia, és Zuglóban elrejtőznie.

A háború után a Közegészségügyi Orvosi Tanács megbízására, mint kormánybiztos tevékenykedett, feladata a Szegeden kitört tífuszjárvány felszámolása volt. 1945 júniusában kinevezték fővárosi tisztifőorvos-helyettesnek, majd az 1945. évi választások eredményének következtében leváltották. 1948-ban tisztifőorvosnak nevezték ki, majd később (politikai okokból) felmentették. Érdeklődése ebben az időszakban fordult a környezetvédelem akkor még alig művelt szakterülete felé. 1951-ben kinevezték a János kórház igazgatójának. 1954-ben a minisztérium felkérésére vállalta el a Koreában működő Magyar Vöröskereszt Kórház igazgatói teendőit.

1957-ben kinevezték az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatójának. Ezt a munkakört 17 évig látta el. Az OKI feladata eredetileg a járványelhárítás volt, de idővel ez a koncepció szűknek bizonyult. Korszerű település-egészségügyi részleget hozott létre, amely később környezetvédelmi tevékenységet is folytatott. Személyes érdeklődését mutatja, hogy a Település-egészségügyi Csoportnak (majd Település-egészségügyi Főosztálynak) 1957-től 1968-ig személyesen volt a vezetője. Mindeközben 1959-től az Orvostovábbképző Intézeten (OTKI) egyetemi tanárként tartott előadásokat. Megindította az egészségügyi szakmérnöki képzést, és részt vállalt a környezet-egészségügyi szakmérnöki posztgraduális képzésben is. 1967-ben az első urbanisztikai világkongresszuson Torontóban főreferátumot tartott „az urbanizáció higiénés problémái” címmel.

1973-ban súlyosan megbetegedett, ezért 1974-ben nyugdíjazták. Betegségéből felépülve az OTKI Közegészségtani-Járványtani Tanszékének vezetőjeként (professzoraként) dolgozott tovább 1977-ben bekövetkezett haláláig.
Jelentős szakmapolitikai tevékenysége is. 1961-től haláláig a Magyar Higiénikusok Társaságának elnöke; tagja és 1973-1974-ben elnöke a Higiénikusok Világszövetsége vezetőségének. A MUT alapító tagja, 1967-től 1977-ig alelnöke.

Publikációi

1958-tól haláláig az „Egészségtudomány” főszerkesztője. Tollából, illetve szerkesztésében majd 20 szakkönyv és több száz tudományos közlemény jelent meg. Néhány fontosabb urbanisztikai vonatkozású könyve:
• Budapest közegészségügyének 100 éve, 1848-1948 (1948)
• Környezetvédelem (1977)
• Urbanizáció és az ember egészsége
• Egy életrajz ürügyén (1978)

Elismerései

Számos hazai és külföldi magas kitüntetésben részesült. Urbanisztikai jellegű tevékenységének elismeréseként 1976-ban megkapta a Hild János díjat, az indoklás szerint „szakmaközi jellegű életművéért”.

Források: Egészségtudomány, 2008/1. (Illés Desi)

1 írása olvasható a MATARKA-n